végre...egy este...és írok

Hihetetlen, hogy mostanában nem írok, nemcsak ide, de még verset sem...Nincs ihlet, nincs idő, és kedvem sem nagyon...na meg miről is írjak? BÁRMIRŐL....a lehetőségek korlátlan tárháza az élet, ahonnan minden nap lehetne valamit kapni, hideget-meleget, jót-vagy kevésbé jót. Vannak dolgok, amik csak úgy elkezdenek inspirálni, megfognak, és szavakba kell öntened az érzéseket, melyeket kiváltanak belőled. Most azért írok, hogy eltereljem a gondolataim, hogy ne folyton annak a filmnek (Becstelen Brigantyk) a képkockái legyenek a szemem előtt, amit kb. 20 perce néztem meg. Nem is mondanám rá, hogy jó film, de megérte megnézni, viszont, ahogy vége lett, az első gondolatom az volt, hogy SOHA többé nem akarom látni, a lelkemben olyan mély nyomot hagy, hogy nincs szükségem rá, hogy ott legyen, persze nem drasztikusan, de mégis ottmarad egy heg. Vidám zenéket próbálok hallgatni, működik is, de nem felejtem most el egy ideig, ami most bennem van.

Ma spanyol fakton belekukkantottunk egy kisfilmbe az El Camino zarándokútról, melyen részt vett a tanárnőnk is. Érdekes, hogy mindenki más okokból járja végig az igen hosszú utat, van, aki mélyen vallásos, de akadnak olyanok is, akik csak egy új fejezet kezdetének tekintik az életükben ezt a megpróbáltatást. Bennem is felkeltette az érdeklődést a film, vagyis inkább amit bemutat, hogy vajon milyen lehet látni azokat a csodás vidékeket, saját magad tenni meg minden egyes lépést azon az úton, melyen már milliók jártak előtted? Valószínűleg iszonyatosan próbára teszi a türelmed, a kitartásod, az elszántságod, DE ha megcsinálod, akkor az a te, és csakis a te érdemed, nem másé,- na jó, még esetleg azé, aki bíztatott, ha épp lógott a nyelved, és eleged volt abból, hogy a 625. vízhólyagod nő a lábadon- de ez mind nem számít, ha már elérted a célod.
CÉL...elgondolkodtató, minek kell, mihez kell, mi is az? MINDENHEZ kell egy cél, ahhoz, hogy ne csak légy a világban, hogy ne csak a TE világodban élj; és kezdj valamihez a léteddel, használd ki az erőd, a kapacitásod addig, amíg fiatalon azt éred el, amit csak kívánsz, akarsz, és TESZEL is érte! Szükségünk van mindig sok-sok kis célra, ami motivációt ad a nagy cél, a végcél eléréséhez, egyfajta kapaszkodóul szolgálnak az élet útvesztőiben.

Furcsa, hogy néha te magad sem tudod, hogy mi bajod van. Csak érzékeled, hogy nincs minden rendben, ráadásul a környezetedben élők is folyton emlékeztetnek rá, és kérdezgetik, hogy minden rendben van? Minden oké? Nekik sem tudsz többet mondani, mint saját magadnak, sőt, inkább egy kis magányra lenne szükséged. 

Múltkor, estefelé kiültem egy könyvvel a Balaton partra. Elképesztően megnyugtató, ha csak hallgatod a strandolókat, és nézed a felhőket, vagy a lemenő nap sugaraitól csillámló víztükröt. Szinte feltölt, energizál, és visszaültet az élet hintájára. Miközben ott ücsörögtem, észrevettem, hogy rengeteg kisgyerekes család fürdik, inkább pancsol a sekély vízben. Élvezet volt figyelni, hogy milyen aranyosan, gondtalanul, felszabadultan, a mindennapos problémákra nem gondolva játszanak a szülők a csemetéikkel. Olyan megmagyarázhatatlan boldogság fogott el, és örültem, hogy igenis léteznek olyanok, akik tényleg törődnek a családjukkal.

 :)

Hallok egy zenét, és ihletet kapok. Annyira jó dolog :) már kellett. Több rövidebb versecskét is írtam az egyik este, most megosztom valamelyiket.
Tinta
Dőlnek a feles szavak,
mint papírra a tinta.
Vigyázz, nehogy beigya,
mert nem lehet kitörölni.
Nyomot hagy, mint egy csepp kölni.
Elfáradt rostjai közé beül,
s nem menekül mire belőle kerül.
Karmaival benne ragad,
az idő vas foga alatt.

Elképzelni sem tudom, hogy mért írtam ezt, de legalább feladom a leckét.


Hullámzó éned végiglök az életeden,
nincs benned egy cseppnyi türelem sem.

Vannak az életben olyan időszakok, amikor egyszerűen képtelen az ember lenyugodni, lehiggadni. Csak megy tovább, tovább, mindaddig, amíg olyan akadályba nem ütközik, amin képtelen átjutni. Ilyenkor kénytelen lelassítani, megfontoltabb lenni, és összeszedni magát. Néha jó egyedül lenni, néha pedig szükségünk van egy barátra, a tanácsaira, a véleményére, a bátorítására az akadály túloldaláról. Hiszen a barátaink mindig lelket öntenek belénk. Sokszor felhúznak minket a földről, és ott vannak, ha kellenek. :)
Mindig bebizonyítom magamnak, hogy a túlzott tervezés nem jóó, nem ér semmit, mivel tuti, hogy nem úgy sülnek el a dolgok, ahogy terveztük. Ennél már csak az rosszabb, amikor nagyon beleéled magad valami bizonytalanba. A végén úgyis egy hatalmas koppanás hallatszik majd. :S Mindig, mindenki azt mondja, hogy fel kell állni, tovább kell menni, ne légy szomorú! Ez egy nagy baromság szerintem. Mi a francért nem élhetnéd meg az érzelmeid? Mért ne érezhetnéd magad szomorúnak, ha épp az vagy? Ha nem fojtod el, akkor jobb lesz :) Persze nem engedhetjük el magunk mindig, de visszatartani sem jó a könnyeket, ha épp azok akarnak kitörni belőlünk. Ha rossz a kedvem, szeretek csendben lenni, zenét hallgatni, vagy esetleg kiírni magamból az egészet.
Most nincs rossz kedvem, bár úgy kifejezetten jó sincs. Épp zongoraszót hallgatok a neten, nem ismerem, de szép. Hát nem valami vidító dallamok...valahogy ha behunyom a szemem, valamiféle végtelenséget érzek közben, érdekes, mondhatom. A zenével annyiféle különböző érzelmet lehet kifejezni, szenzációs :) Legszívesebben megtanulnék szinte az összes hangszeren játszani, most valahogy úgy érzem. Majd ha nyugdíjas leszek, lesz is rá időm kb.  :D
Most pedig elmegyek aludni, mert végre lenyugodtam a széépséges zongorajátéktól. :) 2011.06.18. 23:48

Kitört a nyári szünet!!!! Hihetetlen, de ezt is megértük, viszont furcsa, mert még egyáltalán nem érzem... :( A hétvégén Balatonon voltam maminak segíteni leköltözni a kisházba a nyárra. Elég fárasztó egy dolog, mit ne mondjak...
Vannak napok, amikor legszívesebben az ember csak egyedül lenne, zenét hallgatna, vagy bármit tenni, csak egyedül lehessen, na én most pontosan így érzek. Éppen zenehallgatás közben zabáltatom magam a sok kis rohadt szúnyoggal a teraszon. xD Épp 22:33-van, és nem is vagyok túl fáradt, csak kicsit lassú... és annyira jó, itt a sötétben ücsörögni, és hallgatni ezt a számot, már vagy negyedszerre: Adele-Rolling in the Deep. Most nagyon passzol a hangulatomhoz az egész hangzása.  Furcsán, nagyon de nagyon lassan telik az idő számomra, már régen éreztem ezt. Érdekes módon nem érzek semmit, egyszerűen az üresség kavarog bennem. Na ez most jól jött ki, hiszen az üressgé nem tud kavarogni...vagy mégis? Eszembe jutott, hogy még régebben írtam, vagyis próbálkoztam írni egy pár sort, amiben a van kavargás:
"Kavargunk, mint kósza porszem,
a  csillámló napsütésben.
A szél darabokra tépi mindenem,
ami fáj, ami képtelen -
képként jelenik meg,
ami mind csak végtelen..."
Van egy másik is, ami talán hasonló kicsit, legalábbis egymás után íródtak.
"Száguldó szélvihar töri át a blokádot,
táguló szemlélet örvénylik, ahogy látod.
Pusztító, emésztő tüzet hajt,
mely felperzseli a kies talajt.
Remegek, mintha az évszázad ereje lenne bennem,
s mindenem egyszerre elvesztem,
ahogy az elsöprő viharban állok,
és ismerős hazát már nem találok.
A hiányt mégis kitölti valami,
egy pár kavics halmai.
Lesimult, letisztult felület,
üresen tátongó szakadék sziluett.
Megjelenő ábránd lebeg pára párnán,
s tovaszáll jövő szárnyán."
Néha, ha visszaolvasom néhány írásom, nem ragad magával az az érzés, ami akkor hatalmasodott el rajtam, amikor épp lefirkantottam azt, de ez a pár sor, most megint aktuális számomra...
Vannak emberek, dolgok, vagy információk, akik egy szempillantás alatt ki tudnak rángatni egy egészen már hangulatba, vagy legalább egy fokkal élőbb hangulatba... :)

Minden nap egyre fáradtabb vagyok, egyre nagyobb erőfeszítésbe kerül rávenni magam délután, hogy tanuljak is valamit...nyáááááááár gyere már gyorsabban! Komolyan, képes lennék annyit aludni, mint egy kisbaba, persze lehetőségem az nincs rá. :S  Napok óta hanyagolom a blogom, és most sincs kedvem igazán írni bele, valahogy "alkotói válságban" is szenvedek. Egyszerűen nem megy. Különben megfigyeltem, ha valami nincs rendben, sokkal könnyebben írok, mint amikor nagyjából ok minden. Valószínű, ezzel mindenki így van, hiszen a boldogságunk sokkal könnyebben megosztjuk szóban a barátainkkal, és az csak úgy sugárzik belőlünk, nem úgy, mint ha kicsit küszködünk a problémáinkkal. Olyankor én pl. jobban szeretek magamba merülni, és leírni a gondolataim. Sokkal több idő van akkor arra, hogy elemezgessük a dolgokat, az érzéseket, a gondolatokat, a cselekedeteket.
A fáradtságon kívül mást nem nagyon érzek pillanatnyilag, szóval aludnom kell most sürgősen. :)

Idő, idő, idő.... mégis csak nekünk dolgozik. :) Az emberek pedig, bármilyen hihetetlen, megváltoznak. Még szép, hogy jobban örülünk, ha + irányba.
 Csak az a baj, ha bezárkózol egy fiókba, és utána kopogtatnak, hogy ki is van ott valójában, de te nem árulod el, ott is hagynak, és amikor kimerészkedsz, már lehet, hogy nem lesz ott senki a túloldalon, aki kíváncsi volna rád. De ha kimászol a fiókból magadtól, és ha kinyílsz nekik, rájönnek, hogy, aki elbújt régebben, az jó, hogy megmutatja magát......
Napok, órák, percek, miért nem tudtok gyorsabban telni? Áááh, nem mintha türelmetlen lennék, vagy várnék már valamit... ;) Azt akarom, hogy vége legyen már, hogy eljöjjön a nyár, és azt tegyem, amit szeretnék, és azokkal legyek, akik fontosak nekem. :)

Semmi sem állandó, minden változik...mindig kiderülnek újabb és újabb dolgok az ismerőseidről. Minden nap rejteget meglepetéseket, váratlan történések sorozatát. Vannak olyan infok, amelyeket inkább nem hallottál volna, de ha mégis meg kellett hallanod, akkor már nincs visszaút, és egy újabb értelmezést kapnak az eddigi gondolataid az illetőről.... hihetetlen, hogy ha már azt hiszed, hogy ismersz valakit, akkor is tud újat, meghökkentőt mondani neked magáról, a felfogásáról, és te csak pislogsz, megdöbbensz, szóhoz sem jutsz, végül csak elneveted magad. És ez után jön a kérdés magadban, hogy tényleg azt gondoltam, hogy ismerem, és ő más, mint a többiek? Bummmm...rájössz, hogy nem más,éppen ugyan olyan. Nem feltétlenül csalódsz, vagy ábrándulsz ki, csak elgondolkodsz, hogyha ő is olyan, mint az összes, akkor mégis mi az, amiért azt hitted, hogy nem, ő biztosan más?! Nyugodtan lehet bosszankodni, háborogni, csak nincs értelme, inkább fel kell fogni, hogy egyetlent dolog körül forog az agya, de nem csak neki, hanem az összesnek, és már nem hiszem, hogy van kivétel... Nem vagyok kiábrándult, mielőtt nagyon úgy tűnne, csak inkább fel kell dolgoznia a rendszernek, ami tény, az tény. xD Mivel minden egyes nap tartogat újat, változatosságot, meglepetéseket, nem lehet beleunni, hiszen mindig tanulhatunk valami újat, érdekeset, megismerhetjük a másik felfogását, gondolkodását, érzelmeit, értékeit.
Néha el kell merengni, vagy kibeszélni az érzéseid, amire a legjobb egy hű barát, aki mindig ott van, ha szükséged van rá, és igazán törődik azzal, hogy min mész keresztül. Nekem szerencsére vannak ilyen igaz barátaim, akik nélkül nem biztos hogy képes lennék mindig visszaülni, és magasabbra lökni az élet hintáját. Valóban jó a hintás hasonlat, kár hogy nem az én eredeti ötletem: néha leesünk a hintáról, de csak rajtunk múlik, hogy visszaszállunk e, és magasabbra-magasabbra hajtjuk e, mint amikor lehuppantunk a földre, hiszen mi van, ha leesel? Semmi. Fel kell kelni idővel, és visszaülni, és szárnyalni tovább, és messzebb..............  :)